Málta testvérszigetének északi partján, a népszerű Qbajjar-öböl mellett különös, sziklába vájt tálcákból álló „sakktábla-szerűséggel” találkozunk. A Xwejni-öbölben a 350 éves sólepárlók körülbelül három kilométer hosszan húzódnak a part mentén. Festői képe miatt ez a partvonal a sziget egyik legnépszerűbb oldala.
Régi hagyomány
A sólepárlók a gozói sótermelés hagyományának szerves részei. Ez a szokás a helyi családokban generációk óta apáról fiúra száll. Itt minden kézzel készül, a begyűjtés a feldolgozás és a csomagolás is. A nyári hónapokban láthatjuk is a sziklamélyedésekben összelapátolt méretes sókupacokat. A hagyomány azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor a föníciaiak elfoglalták a szigeteket. Az első sógyűjtő medencéket a ők alakították ki, hogy bennük összegyűjthessék az áhított ásványi sót. A lepárlókat később a rómaiak felújították, majd a helyiek tovább bővítették. Úgy tartják, hogy itt található a világ legrégebbi, még ma is működő sólepárlója.
A sóképződés folyamata
A tengervíz a partvonalon feltölti a mélyedéseket, melyben nyolc napig hagyják azt ülepedni. Ezután a tengertől távolabbi, kisebb és melegebb sólepárlókba öntik át a vizet. A sókristályok a száradási folyamat kezdetén vöröses árnyalatot kapnak.
Kincs, amit hazavihetünk
Manapság – hisz Gozon még ma is létező üzlet a sótermelés –, a helyi lepárlású tengeri sót üvegekben, különféle ajándékboltokban és ínyenc üzletekben árusítják. Gozon járva az sem kizárt, hogy összefutunk az útszéli standján tengeri sót árusító Emánuellel, a Só Emberrel, vagy közismertebb nevén Leli tal-Melh, ami sótermelőt jelent.
Régen a sókereskedők szamarakkal és szekerekkel mentek a szigetre, hogy zsákszám vásárolják az ott termelt sót. Ha nem is nagybevásárlás végett, de feltétlenül érdemes megnézni a sólepárlók szabdalta, hihetetlenül festői és tökéletesen békés helyet.