Vízözön napjainkban

Míg a tavalyi év az aszályról szólt, idén az év első felében inkább a túl sok víz volt a jellemző, számos magyar települést sújtott villámárvíz. A két jelenség összefügg, és a fenntartható jövőnk egyik záloga lehet, ha a túl sok és túl kevés víz problémáját nem egymástól elválasztott módszerekkel orvosoljuk, hanem összefüggéseiben kezeljük.
Villámárvízről beszélünk, amikor nagyon sok csapadék rövid idő alatt, kis területen, koncentráltan zúdul le hirtelen áradatot okozva. Önmagában azonban a sok csapadékból ritkán keletkezik pusztító áradat. Az ilyen jelenségek kialakulásának kockázatát jelentősen növeli az, hogy az érintett terület domborzatának milyen a jellege – különösen a víz összegyülekezésének kedvező lejtésviszonyok, illetve a nagy szintkülönbség – és a felszínborítása. Egy katlanszerű völgy alján elhelyezkedő település, ahová a környező hegyek csapadékából származó víz lefolyik, nyilvánvalóan kitettebb a pusztító villámárvíznek, mint egy síkvidéki falu vagy város. Különösen, ha a környező domb- és hegyoldalakról a fákat, bokrokat eltávolították, netán még szintvonalakra merőleges szántás, fedetlen talaj, szőlősorok, illetve burkolt felületek is rávezetik a vizet a lakott területekre.
Míg a nagy folyóinkon bekövetkező áradatok napokkal, vagy legalább órákkal előre már jelezhetők, addig a villámárvíz érkezésére nincs idő felkészülni. Az Országos Meteorológiai Szolgálat figyelmeztetése ugyan intő előjel, de a villámárvizeket legtöbbször okozó lokálisan képződő (konvektív) csapadék előrejelzése nagyon bizonytalan, így gyakran előzmény nélkül, egyik pillanatról a másikra önti el a településeket. A hegyes-dombos lejtőkről rendkívüli sodrással lezúduló vízözön fákat, sziklákat, gépjárműveket és az emberi építmények darabjait magával sodorva különös pusztításra képes.